31.rész

Úgy éreztem hogy a következő nap reggele nem akar eljönni, mintha nem is telt volna az idő. Hiába néztem az órát, ami nekem óráknak tűnt, azok valójában percek voltak. Kínzott az éjszaka. Kínzott a saját tehetetlenségem, és hibáim melyek álmomban kísértettek. Csak csendben imádkoztam, hogy minél előbb eljöjjön a reggel, mely talán reményt hoz, vagy legalábbis szívemet megnyugtatja.

-Ő legalább tud aludni.-néztem a kanapén aló Myungsoot. Mélyen aludhatott, ami rá s fért, hisz az elmúlt 24 órában nagyrészt miattam aggódott. Szívem szerint rögtön elindultam volna a bekarikázott helyre felkutatni őket, de megígértem neki, hogy másnap világosban indulunk.Aggódott ő eleget, nem akartam tovább terhelni. De jobb is így, hisz akárhányszor kinéztem az ablakon megijesztett a sötétség. Mintha arra várna valami ,hogy a leggyengébb pillanatomba elvegye tőlem a számomra legfontosabbakat. Egyszer már sikerült neki, szívemben legfontosabb helyet betöltő embert vette el, azt akiért az életemet is odaadtam volna, sőt ha tehetném még most is. De fordítva sikerült. A szívem apró darabokban hever, fájdalmasabb mint bármilyen sérülés. Hiába próbálja a Myungsoo meggyógyítani.....ezt lehetetlen. Semmi sem tartja össze. A gondolat, hogy Doonaék életben lehetnek tart csak össze engem, különben szétesnék. Ha ők nincsenek többé, akkor nincs senkim, egyedül vagyok, csak a tudat marad ,hogy hagytam elveszni azokat akikért küzdöttem és csak én nyamvadt ,értéktelen életem maradt meg, aminek nélkülük saját magam vetek véget. Ezt eldöntöttem. Myungsso túl tenné magát rajta, hisz nincs köztünk olyan kötelék. Ezt is el kéne szakítani, mielőtt még erősebb lenne, enélkül is van pár, amit még így sem tudok rendesen megóvni.

-Ilyen érzések...azt hiszem megbuktam ebben a "szakmában". Túl sokat néztem ki magamból... és tessék itt a büntetés a túlzott önbizalmam miatt...hah...szánalmasan festhetek..

-Talán a következő életünk megint találkozunk, csak jobb körülmények között....talán...- szemeim kezdtek már csukódni. Vajon ha örökre lecsukódna.....gyáva, ez már tényleg szánalmas. Utálom magam.

-Nem fekszel le?-jött be az ajtón Junhyung

-A-a , nem hinném hogy el tudnék most aludni.-húzta el a függönyt Doona - Ijesztő ,hogy nincsenek mellettem. Túl csendes minden, velük meg minden olyan zajos. Néha idegesítőnek találtam, de most nagyon hiányzik a hangzavar.

-Szeretnéd, hogy visongjak?

-Ha megy 3féle női hangon akkor csak tessék ,ne tartsd vissza. Én figyelek.

-Akkor azt hiszem visszamondom a felajánlást, ennyire profi nem vagyok.

-Ühhüm...

-Tényleg feküdje le! Jól tudod,hogy ha fáradt leszel, nem tudsz majd tisztán gondolkodni. és ez az amire most a legkevésbé szükségünk van! Úgyhogy elég az önsajnálkozó dolgokból!Nem kell depressziózni...

-És megint kezded....néha tényleg elgondolkozok azon ,hogy vannak-e érzéseid egyáltalán....

-Vannak, képzeld el. Csak hogy tudd, én ilyen esetekben az eszemet használom, te is kipróbálhatnád!

-Köszönöm a jó tanácsot...hah

-Ha ilyen pillanatokban nem a józan eszemre hallgatnék, ki tudja mi következne be. A gyenge szív ilyenkor használhatatlan, te is felfoghatnád, de te..

-Tudod mit? ...Fogd be végre! Semmi kedvem az okoskodásaidat hallgatni, kuvára elegem van az érzéketlenségedből...

-Fejezd be!- csattant a pofon Doona arcán. - Nem fogod fel a dolgokat. Majd holnap, ha lenyugodtál akkor beszélhetünk, most aludj!- vágta be maga mögött az ajtót

-Már azt se tudom , hogy mi fáj jobban. A pofon vagy amiket mondott...főleg, hogy igaza van...

Másnap reggel

Junhyung a konyhában ügyködött. A nap fénye már-már bántó módon világította be az egész teret.Minden apró, szálló porszemet átvilágított.

-Ömm, figy...

-Lenyugodtál?

-Igen, és bocsánat a tegnap estiért. Igazad volt, mindenben.- lehajtott fejjel ült le Doona

-Én is bocsánatot kérek, elég nyers voltam

-Ü-ü , erre volt szükségem, legalább észbe kaptam.

-Értem, tessék idd meg, ez majd jót tesz.

-Köszönöm.

-És van valami terved?

-Mit tenne Sungtae?

-Hmm?

-A-a semmi, csak arra gondoltam ,hogy ő mit csinálna ilyen helyzetben. Eddig az ilyen "mi legyen a következő lépés dolgokat" általában ráhagytuk. Így visszagondolva, azt hiszem ez nagy teher lehetett neki. Hisz ha bukott volna a terv, akkor magára vette volna...Mekkora hülyék voltunk, biztos nehéz volt neki, mindent figyelembe venni....Basszus és ez is csak ilyen helyzetben jut eszembe...!

-Nem hinném, hogy teherként gondolt rá. Az eddigiek alapján biztosra veszem hogy nagyon bízik bennetek, és számít rátok, ahogy ti is rá. Azt hiszem ez mindannyiótokban kölcsönös. 

-Pont mint te és L?

-Igen.

-Aggódsz érte?

-Bízom benne, legyen ennyi elég.

-Nekem is ezt kell. Bízni bennük.Tudom ,hogy erősek.

-Indulhatunk?Minden rendben?- néztem vissza Myungsoora

-Igen, velem igen. De te? Kipihented magad?

-Nyugalom, most már teljesen tiszta a fejem. Most ők az elsők, egyéb felesleges érzelmekre nincs szükségem. Úgyhogy induljunk el végre...